- A nagyobbik lányom.
Az megáll, megfordul, és engem néz. Végig mér hatalmas, kerek szemeivel, majd bólint.
 - Ejha, ez igen. – mondja elismerően. – Vigyázz apukádra…

……….……….……….……….……….

Furcsa érzés ez. Ő abban a székben ül. Én ebben. Ő odafigyel. Én rá figyelek.
 - Hét óra tíz perckor én megyek. – mondja a kövérkés nő, kinek nevét sajnálatos módon nem jegyeztem meg bemutatkozáskor. Ahogy a többiekét sem. De az övét igen, pedig be sem mutatkoztunk egymásnak. Ő Szabolcs.
 - Ne már, nem mehet mindenki el. – mondja a másik nő, aki vékonyabb, magasabb és még fiatalabb is volt, de sajnos az ő nevét sem jegyeztem meg.
 - Mindenki megy Zolival, én pedig haza. De Szabolcs maradsz. – szólal meg újra a… hívjuk Krisztinának.
 - Ne már, én is megyek. – mondta Szabolcs.
 - Nem, te maradsz. – erőlködik Krisztina.
 - És ugyan miért?
 - Mondjuk szórakoztatod az Ágit. – mondja. Felpillantok a könyvből, ami valójában egy térkép volt, és Krisztinát nézem, majd Szabolcsot. Ő is néz engem. Furcsa ez az érzés. Mosolygok persze, mintha csak hülyéskednének. Mert folyton hülyéskednek. Egy irodában így illik. Kimennek, nem foglalkozok velük. Szabolcs feláll, majd a villanykapcsolóhoz nyúl. Hirtelen fényárban úszott a szoba… pontosabban csak az a rész, ahol én ültem, mert ott ”külön” megvilágítás volt. Felkapcsolta a villannt. Csak nekem. Mert olvastam. Legalább is úgy tettem.
 - Köszönöm. – mondom kedvesen, és mosolyogva ránéztem. De az ugyan vetett rám egy röpke pillantást, tovább állt. Furcsa ez az érzés. Odakint beszélnek. Hallom, ezt mondja: de hát most született a gyerek…

Furcsa ez az érzés…

Elment. De később visszajött. Azt hittem, apum az, nem néztem hátra. Kávét töltött, vagy valami folyadékot. Vagy csupán letett egy néhány poharat, nem tudom. Azután behajol a szobába, amiben én ülök, és elmélyülve írom Cathy naplóját.
 - Te még meg van? – kérdi. Én hátra fordulok, rá nézek. Ő is engem néz.
 - Igen, meg. – mondtam szélesen elmosolyodva. Ezután elment.
Milyen kedves. Megkérdezte, meg vagyok-e még. Furcsa érzés ez. És szegény teljes lelki traumában él mostanság. Pontosan ezeket az adatokat hallottam az ügyről: „rosszul esik neki az, hogy a másik ember sokkal többet keres nála, pedig egyáltalán nem érdemli meg, és neki is kijárna az a fizetés.”  Ebből levonhatom azt, amit az előbbi pillanatban sikeresen le is vontam: azt hiszi, hogy ő sokkal értéktelenebb ember a többieknél. Hát ne higgye azt. Már csak miattam se. Mert ez olyan furcsa érzés. És nem ismerem

De hangja még mindig a fülemben cseng.
„te még meg vagy?”
És végre ő is elmosolyodott (=

Miután kiment, nem sokkal később újra bejött valaki. Ugyan az a cipö csikorgás. Döntöttem: meghódítom. Nem érdekel, mi lesz a vége, nem érdekel, ha nagyot koppanok csak azért, mert nem helyes (házas, idős… az) Mosolyogva hátra néztem, vajon mit csinál megint, és hátha beszélgetni kezd. Mert én azt nem kezdhetem. Mert Apám munka társa.
De nem ő volt az.
Valaki teljesen már.
Apum.

Itt van!! K Oldalra nézek. Lássam Őt. Elment…
Mekkora szívdobbanás.
De szeretek szórakozni is. És ez maga a kihívások kihívása. És csak azért is csinálom, mert tudom, hogy nem lesz a végén semmi. Előtte sem volt. De közte nagyon is… (=

……….……….……….……….……….

Valójában a mai napon reggelről, KORÁN reggelről (ötkor keltem) feljöttem Pestre. Alapjáraton be szerettük volna járni együtt a környéket, valamint meg akartuk csináltatni az új diákigazolványt, ami kell, ha Pestre akarok közép suliba járni. De egyben le is akartuk adni kocsinkat a szervizbe, be is akartunk menni dolgozni, bérletet is akartunk váltani, converst is akartunk venni, meg vászongatyát…

 - reggelről beültünk a kocsiba, és elindultunk Pest felé. Ha Hatvanból járnék be, apummal, minden reggel ez menne. Ötkor kelés, fél hatkor indulás, hat körül beérés. Olyan is lehetne, hogy hatra nem a suliba, hanem apum munkahelyére megyek. Ő az Andrássy úton dolgozik, én a Váci úton fogok tanulni. Egy troli és egy metró, már ott is vagyok…
 - legelőször is bementünk a munkahelyére, a MÁV-hoz, az irodába. Voltam már bent nála, nem volt túl nagy meglepetés. Tudtam, hogy néz ki. A legeslegelső feladatunk az volt, hogy kinyomtassunk rólam egy néhány igazolványképet. Mert otthon nem sikerült, és a diákigazolványhoz szükséges. Elintéztük ezt…
 - ezután rögtön a szervizbe mentünk, ahol is leadtuk a kocsit. Innentől kezdve magunkra maradtunk
 - egy nagy bevásárlóközponton keresztül, a West Enden keresztül talán, mentünk a metróig. Felszálltunk rá és a sulihoz „hajtottunk” mert kilencre bent kellett lenni. A diák miatt. (diákigazolvány)
 - kilenc előtt valamennyivel értünk oda, de beengedtek hamarabb. Egyenesen az igazgatóiba mentünk, vagy nem tudom, hogy nevezik ezt ott. A lényeg, hogy teli van tanárral. Egyre csak érkeznek a tanárok, ismeretlen arcok. Te jó isten, ezek lesznek a tanáraim? Végül is, szimpatikusak voltak, csak némelyik kisé fura alak. Azután jött osztályfőnököm is. Jött, ment, nm köszönt, én sem. Annyira még nem ismer… gondolom. Meg nem is nagyon nézegettem feléje, csak úgy vettem észre. Amúgy kisbabája lett! (internetről tudom, nem személyes tapasztalat xD) A tesi tanárral is találkoztam, meg a bések osztályfőnökével. Jött a nő, intéztük a diákit, és végül abban maradtunk, hogy csináltatunk egy ideiglenest is, mert MUSZÁJ! közlekednem valahogy az első hónapban is. Azt is elintéztük. Azután a kollégium iránt érdeklődtünk. Ugyan az a nő foglalkozott ezzel, aki a diákigazolványomat intézte. Lemondta azt, amit már eddig is tudtunk… -.- saját magunknak kell intézni azt a nyomorult kollégiumot. Ha akarjuk. Mert ugye a jelentkezési lapon ott volt, hogy akarok-e koleszt, be is jelöltük, erre tessék: csináld magadnak.
 - azután apum munkahelyére mentünk….

Végül is innentől kezdve össze-vissza történtek a dolgok. Converse boltban is voltunk, mert ugye szeretnék már egy új cipőt. És nagyon vágytam már egy conversere… de nem választottam. Telhetetlen voltam és azt mondtam, hogy kevés a választék. De tényleg az volt. És tuti vannak azoknál jobbak is. Amennyit sétáltunk… K
1. állomás: Váci út 89. Közép suli
2. állomás: Pannónia utcai kollégium
3. állomás: Nyugati Pályaudvar
4. állomás: Erzsébet körút vége
Végigmásztunk mindenen… aki ismeri nagyjából mi merre van, tudhatja, hogy az… kurva hosszú!
Ez a korán kelés, ez a villamosozás, metrózás, ez a sok gyaloglás tökéletes visszazökkentő a minden napos életbe. És van egy hírem. Egy nem nagyon jó hírem. Egy nagyon nem jó hírem. Elég a szójátékból…

Nem lesz Coldplay…
Pontosabban csak nekem nem lesz…